Volt egy fiú
Várni, várni, várni...
Nincs rosszabb, mint a tétlen várakozás; az, amikor magamról tudom, mik terveim, céljaim, mi az, amit a másiktól is várok, ami a másikhoz köt. S a saját ésszerűségem határain belül a végletekig hajlandó is vagyok mindig megtenni a szükségesnek tűnő lépéseket.
Szavak, szavak, szavak...
Mikor valamilyen formában beszélni kényszerülsz, vallod a barátság igaz kapcsait.-
Napok, üres felhős napok...
Tettek-e bántó lépéseid, vagy valóban mást takarna a külső látszat? Lenne ily sok vétlen lépted?
Ki mondja meg?
Nincs válasz rá, s azt hiszem, a valós igazat már soha meg nem érem. Mentem, sokszor mentem, mert úgy tűnt, ennyivel segítenem kell. Adtam két marokkal, mit csak adhattam. Nem kértem semmit érte.-
Nem törődtél az idővel...
Ki tudhatná, melyik az a pillanat, amikor biztosan kezünkben van sorsunk irányítása? Jobb folyamatosan törekedni arra, mit valóban elérni óhajtunk. Nincs időm e bizonytalan lét- nemlét útján mindig csak nekem ügyelni a lépteket. Te tényleg folyton arra fordulsz, amerre a csillogó pillanat szeszélye vonz? Vagy nem vagy igaz magadhoz sem, vagy ennyire nincs erőd a szükséges cselekedetek megtételéhez?
Volt egy fiú...
Akarta, s akartam, hogy feljebb lépjen induló szűk udvaránál. Nem volt türelme lassan bár, de bizton előre haladni. S futott, kapott mindenhez. A cikcakkok egyre sűrűbbek, a kitérők egyre nagyobbak lettek. Nem látta meg, hogy ez így már folytonos visszatérés az induláshoz. S nem hitte el figyelmeztető szavam...
Ez így már engem is visszahúz. Én továbbmegyek.
Nem törődtél az idővel...
Napok, üres- felhős napok...
Szavak, szavak, szavak...
Mentem, sokszor visszamentem...
Nincs időm várni...
Volt egy fiú...
Ki mondja meg?
1982. május-október.