Ne fedjen
Ne fedjen éji sötét
Te színjátszó csillaghomlokú
múlt-jelen,
Ébreszd fel bennem
a tett bűneit.
S mondd, bűn-e az,
Mi minket a Napba visz?
Hazudj! születésem ravatalán,
ha ez avathat igazzá!
Ébreszd fel a tett bűneit –
mondottam egykor.
S nem tartom bűnnek azt,
ami minket eggyé kapcsol –
De –, ha magadnak elfogadtál,
ha enyémnek tudhatlak –
E szikrázó csillagpor-világban;
legyél nekem – igazán!
Te sötét égi fény,
te titkok titka,
Áttetsző fekete csillag!
Te más és mégis én,
Velem-veled: mi együtt egy –
Vibráló hajnalfény!
Hazudj! mondottam akkor –
egy borongó éji órán;
s ma sem tudom, mennyire
vállalsz magadnak.
Ne hazudj! kérlek most:
ne valld a festett világot –
Vállald az igazak igazát;
nem kell párás köd-határ!
Fogd a kezem, gyere velem –
megyek veled – napkelet felé.
Akard az egyek eggyét,
bármennyire is kettő:
Mégis egy legyen a két fél!
Szíved meleggel töltse meg
a fénnyel érő sűrű csend.
S a csillagfényes éjszakát
magadban nappal is vidd tovább.
Fogd a vállam, gyenge testem
erős gyengeség segítse;
ha kell, ha hívlak – jöjj közel:
szemünk a másikban biztatást lel –
Ne hallgatag komor bérc,
Ne visszhang legyél –
Ne látszat-csillogás,
Ne üstökös-éji magány –
Ne sújtó néma villám!
Az éj, a fény, a ragyogás
kapcsolja szíveink szavát.
Fénylő tűzvilágba,
a szeretet honába
vezessük egymást –
kapcsolódó fél legyél:
Tárdd ki végre nekem szíved!
Különben elfed végleg
éji sötét...
Budapest, 1981. május