Két vándor
Két vándor bandukolt a Jövőbe vezető kietlen, poros úton. Mindegyik vitt magával egy-egy tele zsákot. Ahogy haladtak a földek mentén, érdeklődő, kíváncsi, emberek jöttek oda az út széléhez. Számosan voltak közöttük olyanok, akiknek annyijuk sem volt, mint a Vándorok zsebében levő ételmorzsa.
Kezüket nyújtva kértek egy kis életet. Az egyik Vándor be-benyúlt a zsákjába, s adott az éheseknek; kinek fél marékkal, kinek többel a magokból, jó szóval, barátsággal. A másik Vándor a világért sem bontotta ki egyszer se a zsákját: csak cipelte görnyedten a magokat. Legfeljebb egyszer-egyszer a homlokát törölni állt meg, s csak akkor szólt az út mentén levőkhöz, amikor inni kért.
Odaértek a Folyóhoz. Ott állt a Ladik mellett a Révész. A Vándorok kérték, utuk végén vigye őket Odaátra. A Révész -- hisz ez volt a dolga -- mindkettőjük átszállítását vállalta: a vállukon levő zsák tartalmának feléért. Az Egyik Vándor zsákjában alig volt már egy maréknyi mag: örömest merte ki a felét a Révésznek. Úgy gondolta, neki már elég lesz az a fél maréknyi is, amíg a Kapuhoz nem érnek. A Másik Vándor szomorúan, görcsös ujjakkal bogozta zsákján a zárómadzagot. Nagyon elkeserítette, hogy azért a néhány evezőcsapásnyi átvitelért az idáig bontatlanul cepelt zsákja tartalmának egyből a felét oda kell adnia. Kénytelen-kelletlen mérte ki a Révésznek a mennyiséget.
Mikor odaát voltak, rövid félnapi út után ott álltak a Kapu előtt. A Kapu Őre leszólt a toronyból: mutassátok, mit hoztatok, hogy beengedjenek titeket. A Másik vándor gondterhelt arccal vette le válláról félig telt zsákját, s bontotta ki, hogy megmutassa: elég lesz-e az a mennyiség a bejutáshoz. Ezt mind idáig őrizted? -- Kérdezte a Kapu Őre. A Másik Vándor igent bólintott.
Az Egyik Vándor lekapta zsákját a válláról, belenyúlva markába merte a maradék szemeket és felmutatta a Kapu Őrének. Nekem ennyim van -- mondta. A többit odaadtam az Út során annak, aki kérte, akinek szüksége volt rá -- mondta, és a Folyón túlra mutatott, oda, amerről jöttek.
A Kapu Őre elnézett a távolba. Ott, az út mellett jobbról is, balról is kalászba szökkent mezőket, vagy már beérett táblákat látott. Az emberek pedig szeretettel emlékeztek a Vándorra, aki adott annak, aki kért tőle, adott abból, amije volt, adott annyit, amennyit tudott. A Kapu Őre odafordult hozzájuk: kettőtök bemenetelére is sok volna, amit te hoztál magaddal Egyik Vándor! -- mondta. De a Másik Vándor túlontúl nagy terhet akar bevinni, neki vissza kell mennie, és újra végig kell járnia az Utat. Remélem, akkor jobban fog sáfárkodni... Te pedig, Vándor, lépj be, megérkeztél az Asztalodhoz.
Az Egy Vándort bevezették a Kapun, megfürdették hûsítő vízben, kézen fogták, s egy nagy palotaterembe vezették. Csak a fal mellett lehetett elmenni, mert a termet betöltötte egy hatalmas asztal, amin csordultig volt minden, mi jó, mi szép, mi kellemes, mi örömet ad, mi élvezetet nyújt, mi békességet áraszt, mi nyugtatja a szemet, mi... Egyszóval rakva volt mindazzal a jóval és széppel, mi emberi szavakkal jóformán szinte leírhatatlan. A Vándor csak ámuldozott egy darabig, majd suttogva odafordult kísérőihez. Mi ez a töménytelen ajándék, honnan van mindez? -- kérdezte. Mind a tiéd -- válaszolták neki. Mindazok szeretete jelenik itt meg, akik úgy gondolnak -- mégha csak villanásnyi időre is -- Rád. Mindaz ölt itt az Asztalon kézzelfogható formát, amit szeretettel adtál, szóltál, cselekedtél valamikor is az Út során bárki felé is.
A Vándor csak nézte a roskadásig telt asztalt, szíve megtelt örömmel, szemét elfutotta a könny, azon keresztül látta, ahogy a szolgálók újabb és újabb telt kosarakkal jönnek be, és öntik az Asztalra szeretet-táplálta tartalmát.
(Kátai Ferenc, 1972/1998)