Karácsonyaim
Katona doktor
Szülőfalumban, Karcagon csodálatos volt az élet, így télvíz idején.
Nagyiék házában laktunk, a város északi végén, szegletbe állt a ház.
Úgy Katalin nap előtt nagyapa előhúzta a színbe beállított szánt, letörölgette a nyári portól, összeszidott engem, ha törötten talált valamit rajta, - merthogy a tűző nyári nap elől elhúzódandó a színben álló szánon hajóztunk ámérikát felfedezni -, feltette rá a kast, s kiállította a nagyudvarba.
Aztán, amikor leesett az első hó, Lukács bácsi - a második szomszéd - elővezette egyszem lovát, átballagott hozzánk, befogták a szánba, s onnan kezdve tavaszig csilingelős-nagybundás-kucsmás kisördögökként utaztunk fel a főtéri oskolába.
Imádtam is a teleket, mert urak voltunk: nem gyalog kellett azt a majd három kilométert megtenni...
Katona doktor házánál bizony borzongtunk egy keveset, amikor elcsilingelt velünk előtte a táltoshúzta szán. Nagy, sárgafalú, vagy 10 ablakos épület volt. Három ablakán fehér függönyök, a többi mindig betakarva fatáblával. - Szellemek tanyája - suttogtuk nem egyszer egymás között. Okunk is megvolt rá: Katona doktor magas, majd kétméteres, szikár-vékony vagy 60 éves ember volt. Neve: Katona, s mesélték róla, hogy katonaorvos volt a fronton...
Ha kérdezett, két szóval, ha válaszolt neki az ember kölke, szólt, ha egy mondatnál többe akarta vón ecsetelnie baját-búját. Nem szerettük meg, no.
Nekem meg elszámolnivalóm is akadt vele: egyszer, kisgyerekkoromban, bár tiltakoztam ahogy a torkomon kifért, lefogott a nagy lapátkezeivel, s erőnek erejével nyomta bele tomporomba a nemkívánt injekciót.
Meg is fenyegettem kezei közül szabadultam percében, ahogy illik: na megálljon, megnövök én még, akkor kerítek egy nagy fűrészt, s lefűrészelem kezét-lábát, hogy ne tudjon nekem több injekciót adni...
A legrosszabbul az esett, úgy láttam, nem vesz komolyan:
Aztég a lábamat meg miért? - kérdezte.
-- Hogy még véletlenül se tudjon felénk jönni, nem akarom látni se - adtam okát.
Elkerültem a fővárosba, feledtem a szótlan-szikár öregurat.
Nagyobbacska pelyhesállú legény lettem.
A Vérmező sarkán álló sárgatéglás épületbe jártam, mint nagydiák. Velünk szemben --, csak ki kellett néznem az első emeleti osztályterem ablakán -- volt a Martinovicsék kivégzésére emlékeztető kőemlék. S a Vérmező tele susogó lombokkal-bokrokkal, a Városmajor szinte mint egy ős-rengeteg.
Nem hajózni akartam már akkor: nagy vadász leszek, tudtam.
Hétvégeken a János-hegy oldalain, a Tündérszikla környékén vadásztam zergére, vagy a Báthory hegy lankáin elefántra. Mint Kittenberger Kálmán, a nagy vadász, akinek hírét-fényét én majd fölülmúlom...
S mint mindig, ha szünet jött, másnap már röpített is a vonat haza, mert az Otthon csak ott, az alföldi kisváros laposan elterülő temetőszéli tájékán volt...
S hiába volt méteres hó, a temető elhagyatottabb részén el kellett játszani rögvest vagy tíz „vadászkalandot”, Jancsival, Ákossal, Attival...
Csak a sötétedéskor felhangzó mély, - Andráááásteeee!!! - nagyapóhangján jött elefántüvöltés zökkentett vissza az evilágba...újjujj, aztmondtamhogy setétre otthonvagyok...
Nem igazán értettem, miért baj, hogy cipőm-zoknim, kabátom-kesztyűm, nadrágom-alsógatyám csuromvizes, ujjaim-szám kék-szederjes....
Hiszen csak vadásztunk...
Másnap reggel megijedtem azért kissé, mert duzzadt volt a torkom, a tükörtojás is kaparta...
Először csak negyedóránként, de délben már ötpercenként öntött el a víz, majd rázott a hideglelés...
Azért megpróbáltam volna segédkezni a karácsonyfa díszítésében, de valahogy egyre jobban imbolygott a talaj alattam...
Lámpagyújtásra - biz' az tényleg gyújtás volt, mert akkor még nálunk petróleumlámpa adta a félhomályos világosságot - már ágynak kellett dőlnöm. Onnan, könyökre támaszkodva próbáltam meg gyönyörködni az én fenyőfámban. Azt is csak elmosódottan hallottam, hogy nagyapa - hogyezakölök - felkiálltást tesz, s fejébe nyomva a kucsmát elindul a hószikrájú karácsonyesti világba.
Nagyanyó, hova ment nagyapa? - kérdtem, de nem vettem ki a motyogásból, mi a válasz.
Vártam az éjjeli Krisztus-születést, de valahogy egyre forróbb, egyre homályosabb lett a világ. Nagyanyó meg egyre sűrűbben cserélte fejemen-csuklómon a vizes rongyot...
Jó óra múlva toporgással, csizmadübögéssel jelezte a külvilág nagyapó érkeztét. De, nem egyedül jött.
A szobába belépve mint ősi varázsló óriás állt meg Katona doktor.
No, persze, a kis parasztházat építésekor mokány kunokra méretezték, nem germán óriásra...
Odajött betegágyamhoz, táskáját kinyitotta, és nagyon csendesen, de határozottan kijelentette: most pedig meg foglak vizsgálni. Gondolkodtam, hogy talán bosszútállni jött, de nagyapó hívta, s ez valahogy nem smakkoltatta össze a képet, hagytam hát, hogy meghalgassa a tüdőmet, kézfogással megmérje a lázamat.
A vizsgálat percnyi volt tán. És mélyen szemembe nézett: te mostanra nagy fiúvá nőttél, egyezséget kötök veled.
Szépen hagyod, hogy beadok neked egy nagyon fájós injekciót, azután akkor ideülök az ágyadra, és mesélek valamit, valakiről, aki nekem nagyon kedves barátom volt.
No, szépen vagyunk, itt a csali - járt az agyam.
De tudtam azt is, nagy a baj, gyógyulnom kell...
Megfordultam, mint egy mártír, adja azt a fene mérget...
Fájt, csípett, a penicillin sajátossága okán...
És a zárkózott, hallgatag Katona doktor odaült a petróleumfüstös kis szobában az ágyamra, s elkezdett mesélni...
Kittenberger Kálmán a barátom volt... Sokat pihent nálam, amikor hazajött egy-egy vadászatáról...
Nézd csak, itt a fényképe híres ezüstberakásos elefántölő puskájának.
S mesélt, szavai nyomán Afrika, csillagvilágos vadász-éjszakák élményei, egy nekem nagyszerű ember hétköznapi szavai-tettei, nagysága elevenedett-rajzolódott fel...
Az injekció meg lassan kezdte kifejteni jótékony hatását...
A Karácsonyfán leégtek a gyertyák, odáig hallatszott a nagyharang kongása, ahogy hírül adta a kis Teremtmény újra-világrajöttét...
A szikár-kemény ember akkor kezdett cihelődni hazafelé. Holnap megint jövök, újabb szúrás. De túléled, úgy néz ki mostmár... Ha felépültél, gyere el, kezedbe veheted azt a puskát. Én őrzöm, nekem ajándékozta Kálmán.
Csak néztem, néztem a kemény, szálfaegyenes ember után, csilingelést, hóropogós muzsikát hallottam, ahogy lassan elnyomott a gyógyító álom.
Aznap éjjel dupla ajándékot kaptam: egy jószívű, mindig gyógyító ent-ember mesélő szavain át kézfogást álmaim nagy vadászával, s a példát, hogy nem a díszes-pénzes ajándékok adják az értéket, hanem a mindennapok emberi-esendő csendes szeretethullámai...
K-i